Fénye visszasugárzik ránk – Teodóz atya emlékére

„Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás...” – írta a felvidéki költő, Mécs László, aki versekkel hirdette az igét, vitte a fényt a Kárpát-medencében szerte a magyaroknak a múlt század elején, s fénye valóban ma is világít a nemzet panteonjában. Alig öt évtizeddel később a nyomában járó „csángó-apostol”, Jáki Sándor Teodóz, népzenekutató, népének-gyűjtő, aki az énekelt szó erejével járta rendületlen misszióval Erdélyt, Moldvát, Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket (Domokos Pál Péter bíztatására, majd a váltóbotot átvéve tőle) ugyancsak fényt vitt magával, és fényt hagy most maga után. Ezt a fényt érezzük mindannyian, ez a fény visszasugárzik ránk, míg élünk, az emlékezés fel-feltörő hullámaival.
Személyesen először az ezredfordulón találkoztam vele. Erdély-járó megszállottként azonban rengeteg történetet, dicséretet hallottam róla székelyföldi, gyimesi és moldvai barátaimtól, lelkipásztoroktól. S magam is átéltem megannyiszor azt az érzést, ami Teodóz atyát is mozgathatta magyar szót, magyar misét, keresztény örömhírt vivő útjain. Vagyis, hogy a nemzetünk nagy családjától legtávolabbra szakadtak őrséghelyein érezheti át leginkább az ember, mit is jelent magyarnak lenni ott, ahol azt korlátozzák. Mit jelent küzdeni az anyanyelvért, a magyar iskoláért, az imádságért, s mondhatnánk úgy is: a magyar álmokért. Ő szokta mondani: csángó testvéreink közül már nagyon sokan nem beszélik őseik nyelvét, de még mindig magyarul álmodnak.
Az atya lelkigyakorlat értékű előadásai, melyeket mindig gyönyörűséges népénekekkel tűzdelt, s kellemes humorával oldott, rendkívüli módon megérintettek mindig. Különös kegyelemnek tartom, hogy a csodálatosan tiszta, lélekemelő máriás népénekek, Szent István-énekek mellett három-négy alkalommal személyesen is hallhattam előadásában az Aranymiatyánk általa gyűjtött csángó változatát, melyet, mint mondta, Futásfalván egy lujzikalagori asszonytól hallott s jegyzett le. Élénken emlékszem egy veszprémi találkozásra is a hittudományi főiskolán, ahol egykori tanítványa, az őt előadásaira gyakorta elkísérő Cs. Varga István irodalomtörténész beszélgetett vele küldetéséről, az általa vezetett magyarságtudatban és keresztény hitben megerősítő csángó zarándoklatokról. A főiskola széleskörűen nyitott rendezvényén legalább kétszáz szív dobbant meg Teodóz atya szavai, énekei nyomán. Később egy ezzel kapcsolatos riporteri kérdésemre Domokos Pál Pétert idézve válaszolt: „Ha egyetlen szívet, egyetlen gondolkozó főt csángó magyar testvéreink iránt megindíthattam, úgy teljes célomat elértem.” És hozzáfűzte: „Meggyőződésem, hogy egyenként mindenki odateheti a maga szeretetét, szívdobbanását moldvai szenvedéstörténetük mellé, s már ezzel is könnyíthet az ottani magyarság lelki terhein. Magam is erre törekszem.” Egy másik alkalommal a Kapolcs környéki aprófalvakat összefogó Művészetek Völgye kulturális rendezvénysorozatán, Öcsön találkoztunk. Teodóz atya ide is elkísérte az egy hetes fesztiválra meghívott gyimesi és moldvai csángókat, hogy a katolikus templomban aztán a gyimesfelsőloki Berszán Lajos atyával („pap bácsival”) celebrált szentmisén jól megénekeltesse a színes népviseletben érkezett csapatot. Szinte tátott szájjal hallgathatta ott aztán mindenki, milyen forrástisztasággal intonálják a latin szövegű, hajlításokkal gazdagon díszített gregorián Kyrie-ket a lészpedi és a pusztinai csángó leányok-asszonyok (akikről írta Csángókról, igaz tudósítások című 2004-ben megjelent könyvében, hogy még a céklaföldön munka közben is ezeket énekelték). Fülemben cseng ma is a zarándoklatok kedvelt „Angyaloknak királynéja” kezdetű énekének itt hallott csángó variánsa is.
Teodóz atya „jel-ember”, „szenvedélyes kincs-kereső” volt – így jellemezte egykori tanítványa, Bíró László püspök úr (aki tavaly gyémántmiséjének főcelebránsa volt Egerben). Teodóz atya titka abban áll, mutatott rá, hogy nem csak gyűjti az ősi imádságokat, népénekeket, hanem vissza is adja, visszatanítja azoknak, akiktől kapta. Nyisztor Ilonka, a pusztinai tanítónő, csángó népénekes vallott erről csodaszépen, akit művészi pályáján az atya indított el, amikor győri tanítványai közvetítésével szülőfalujának soha nem hallott szakrális dallamait, énekeit ismertette meg vele.
Nem volna szép, ha kifelejteném emlékeim sorából a legmegrendítőbbet és egyben a legfelemelőbbet, 2006-os kacsikai búcsúi találkozásomat Teodóz atyával. Kacsika egy kis római katolikus „sziget” a román ortodox vallási tengerben. De sziget azért is, mert a moldvai csángómagyaroknak egyedül itt szabad magyar nyelvű misét hallgatniuk. Igaz, csak évente egyszer. 1992 óta Teodóz atya pásztori szárnyai alatt érkeztek meg minden évben a moldvai falvak magyarjai, hogy itt felszabadultan gyakorolhassák hitüket magyarul. S nem is akárhogy érkeztek meg ezúttal sem, hanem gyönyörű színes népviseletben, buzgó, Máriát dicsérő énekeikkel (ahogy a búcsúi forgatagban senki más) a pusztinai Szent István Gyermekei zászlaja alatt. Előttük haladt, vezetve a búcsúi menetet a páter. Amikor aztán a Nagyboldogasszony-napi búcsú másnapján a kegytemplom mögötti lourdes-i barlangban felcsendült a Boldogasszony, anyánk csángó variánsa, sokak szeme bepárásodott, ahogy a szó az anyanyelv rég nem ízlelt szépségével megszólalhatott az ajkakon. S egy meglett korú klézsei férfi mozdulatát sem felejthetem el, míg élek. Karjával sűrűn úgy tett, mintha verejtékét törölgetné, így leplezve a szeméből feltartóztathatatlanul előtörő könnyfolyamot a Miatyánk alatt. Akkor értettem meg, éreztem át igazán, milyen pótolhatatlan és egyedülálló szolgálat volt az, melyet a páter vállalt és teljesített évről-évre, felkarolva a legtávolabbra szakadt, legárvább és hitükben leghűségesebb katolikus magyar testvéreinket.
Emlékezésemet egy találkozón elhangzott – mindannyiunknak szóló – üzenetével zárom most, melyet Boldog Teréz anyától szokott idézni: „A jót, amit teszel, holnap talán elfelejtik: nem számít, tedd a jót!”
Teodóz atya, nem felejtünk! Nyugodj békében!
 

Toldi Éva

 

2013. január

<<<